Egy nagyon nagyon zizis nap...

Ez ma nagyon az volt. Csoda, hogy jól vagyok... Szóval, reggel a hangulatomat megalapozta egy csomó fekete bogár, akik ellepték a házfalat, utcát járdát.... nemcsak nálunk, a szomszédoknál is. Próbáltam söpörgetni őket... nagyon rossz érzés volt. De ez kellemes volt a továbbiakhoz képest. Szóval, az ebédre szánt sárgaborsót megmostam és beáztattam ahogy kell. Majd mikor alá akartam gyújtani, kiderült, hogy nincs gáz... És megjavítanom sem sikerült. Nem baj, villany még van, majd mást kitalálok. Épp teát ittam, mikor kicsi fiam gondolta, hogy felkapcsolja a konyhában a lámpát - ezt persze egy széken állva. De ahogy felkapcsolta, kiverte a biztosítékot, amitől megijedt, kicsi lépett és elkezdett zuhanni... székestűl a konyhakőre. Szerencsére az ösztön, reflex és fürge közbelépésem elkapta. Közben a teáscsésze a tartalmával a padlón landolt. Semmi gond, ez csak takarítást igényel. Viszont egyéb nedvességet is éreztem... bizony, a mosógép is engedett magából némi vizet. Tulajdonképpen bőgni akartam, de Szilárdom kacagása -igen ő még máshogy lát sokmindent- engem is inkább nevetésre ingerelt. Aztán megállapítottam, hogy senkinek semmi baja. Nem hiába nekem biovédelem van a testemen! Véd a mechanikai ütések ellen és a hőhatásokat is kompenzálja. Tudom, mások súlyfeleslegnek hívják... Szóval, ott voltam áram és gáz nélkül. A mosógép félig lejátszottan, ebéd sehol. És ez persze nem volt elég. Nagyfiam teljesen eltűnt, több órán át nem találtuk. Az egyik osztálytársával volt utoljáta, szegény srác kereste Árkádban, buszpályaudvaron... Matyim közben felszállt egy buszra és ment Mislenybe a buliba. Csak eltévesztette a megállót és sokat sétált. Ezért volt a nagy időkiesés. Persze, hogy a mobilja minek van?! Aztán végre odaért a buliba és beszélhettem vele. Kiderült, hogy még délelőtt az osztálykiránduláson kificamította a bokáját. És így sétált... Elég? Nem... Anyunak napközben már sírtam egy sort... És mikor felhívtam, hogy megvan a Matyi, akkor ő is elsírta magát: ő délelőtt esett el, a frankón gyenge térdére és menni is alig tud most. Aztán napközben több telefon is elszomorított, kiakasztott, csalódtam és dühös is voltam. Nem is hiszem, hogy ez mind belefért a mába. Közben eszembe jutott, hogy nem elég egy biztosítékot visszanyomni.... van még a falon, jó magasan.... Érdekes, hogy a székreállást simán túléltem. Szóval, lassan rendeződtek a dolgok. Most ülök és várom haza a nagyot, hogy megnézzem a lábát. Remélem, ma már más nem lesz......

NEM ESHET MINDENNAP!